Egy híres amerikai terapeuta írta:

„Jelenlegi tudásunk teljesen elégtelen, amikor kapcsolatról van szó. Hagyományos elveink szerint az egyén határai véget érnek a bőrénél. Mindaz, ami két egyén között átsugárzik ─ és nem tartozik egyértelműen az egyikhez vagy a másikhoz ─ olyasmi, amelyet sem megnevezni, sem érteni nem vagyunk képesek. Először szavaink kell legyenek a jelenségre, amelyekkel elkezdhetünk kapcsolatilag gondolkodni. A kapcsolat tanulmányozása érdekében fel kell adnunk az egyén pszichológiájából született kifejezéseket. A családi kölcsönhatások megfigyelése nyilvánvalóvá teszi, hogy a család, mint egyének fölötti egység működését bizonyos ismétlődések, tipikus és visszatérő minták jellemzik.”

Ez az idézet 1965-ből való. Ám már évtizedekkel korábban számos kezelő felfigyelt arra az érdekes jelenségre, hogy amikor valamelyik páciense elkezdett javulni, gyakran a beteg környezetéből valaki másnál, rendszerint egy családtagnál bajok kezdődtek. Például a férj, ahelyett, hogy megkönnyebbült vagy örült volna a felesége javulásának, deprimált vagy ingerült lett – ez persze visszahatott a páciensre is, aki válaszképpen rosszabbodott.

Így kezdett a kutatók figyelme a családi rendszerre fordulni. Arra, hogy mi is ez, hozzunk egy érzékletes példát:

Az anya a fürdőszobában a fektetési előkészületeket végzi hatéves, vonakodó kislányával, és a vita egyre hangosabb lesz. Egy szobával odébb a nagymama a zajokra feszültséggel reagál, majd a vita egy pontján felpattan és beavatkozik. A kislány erre lecsendesül, és azt mondja a nagymamának, hogy nincs semmi baj.

Ez az egyszerű történet számos fontos dolgot illusztrál. Ha le akarjuk írni, kénytelenek vagyunk az egyéni viselkedések mozzanatait eseménysorozattá összefűzni. Minden egyes érintett viselkedése egyben közlés (idegen szóval: kommunikáció) a másik személynek. Lehetetlen nem kommunikálni. A csend is közlés – ha a fürdőszobában szokatlan a csend, valószínűleg arra is felugrik valaki a családból, hogy megnézze, mi történik. A családtagok nagyon is jól ismerik egymásnál ezeket a jelzéseket. Akkor is így van ez, ha valaki nincs éppen jelen. Az anya és a kislány nem észlelik közvetlenül a nagyi növekvő türelmetlenségét, mégis mindketten jól tudják a számtalan korábbi esetből, hogy egy-kettőre be fog avatkozni. A viselkedésekből összeálló folyamat tehát körkörös: mindenki kapcsolódik a másik kettőhöz, folyamatosan észleli a másikat, és „beindul” annak viselkedésétől. Ugyanakkor van ezeknek a mintáknak egy adott egyensúlya, és ha (például egy családtag megváltozása a terápia hatására) a családot kibillenti ebből, a rendszer ellenáll.

A családi rendszerek működése leginkább a kibernetikai (önkormányzó) rendszerekhez hasonlít. Érzékeltetésül: egyszerű rendszernek tekintjük a hagyományos kályhafűtést, kibernetikai rendszernek a termosztáttal vezérelt cirko-fűtést. Azt persze ne felejtsük, hogy még a legegyszerűbb felépítésű család működése is mennyivel sokrétűbb, különösen, ha ebbe a működésbe beszámítjuk a hozzájuk közvetlenül kapcsolódó más rendszerek befolyását is. Például egy párkapcsolat terápiájában csaknem biztos a bukta, ha mellőzzük a pár két tagja eredeti (származási) családjainak hatásait.

A pár- és családterápiában tehát igen sokféle folyamatot, hatást, mintát kell a terapeutának egyidejűleg figyelembe vennie. Nem véletlen, hogy a módszer megtanulásához, a terapeuták kiképzésében csaknem elengedhetetlen feltétel az ülés videóra vétele vagy egyirányú tükör használata.

Még egy fontos dolog: kapcsolati szemléletben gondolkodva, másként kell vélekednünk az okról és az okozatról. Felidézve a kályhafűtés példáját, ott egyszerű, közvetlen ok-okozati összefüggés van: több szén, nagyobb meleg. Ezzel szemben a rendszerekben az ok és az okozat viszonya annyira más, hogy joggal kijelenthetjük: nincs ok és okozat. Az egyes viselkedési megnyilvánulások körkörösen kapcsolódnak össze. És mint ahogyan egy karikának sincs induló pontja, a családi viszonyokban is értelmetlen okot keresni. (Haladóknak: ha az időtengelyt is figyelembe vesszük, a családi rendszert inkább egy spirál formájában képzelhetjük el – azon sincs kezdőpont.)

Másokkal kapcsolatos viselkedésünk megértésén töprengve, gyakran kapjuk magunkat azon, hogy ok-okozatban, lineárisan gondolkozunk. Nem könnyű ezt a kulturálisan rögzült hajlamot leküzdeni, még egy terapeutának sem. De hát ez már legyen az ő baja!