Néhány szó a gátlásosságról

Serdülőkori gátlásosság (és kompenzálása, a gátlástalanság) sokféle okból kialakulhat. Több súlyos pszichiátriai betegségnek is lehet fedő tünete – ez megér egy tisztázó beszélgetést egy szakemberrel. Ám ennél gyakoribb, hogy valamilyen okból megbicsaklik a felnőtté válásának folyamata. Gyakori vélemény, hogy „úgyis elmúlik, kár piszkálni”. A helyzet azonban az, hogy ebben a sodró életszakaszban, amely gyors egymásutánban hozza a felnőtté váláshoz szükséges feladatokat, az érintett értékes féléveket-éveket veszt a gátlásaival bajlódva. Sőt, nem egy esetet ismerek, ahol a valamikor könnyen rendezhető zavar a személyiség torzulásához, krónikus szorongáshoz, teljesítménycsökkenéshez, magányossághoz vezetett. Erre is áll tehát, amit annyiszor hallunk árvízkor: ha karban lett volna tartva a patakmeder, talán nem pusztított volna az ár.

Vagyis, a fejlődési feladatokban is fontos, ami a lépcsőn járásnál: ha lépcső következik, éppen akkor kell megemelni a lépő lábat. Mindenki el tudja képzelni, mi következik, ha elvéti…

A gátlásosság legyőzéséhez két lépcsőn kell felküzdenünk magunkat: 1) ismerjük meg és oldjuk meg Ödipusz-komplexusunkat; 2) tanuljuk meg a konstruktív agressziót.

Vegyük előre a második témát, amit egyszerűbb megérteni (és kezelni is).

A konstruktív agresszió

Először is be kell látnunk (akármilyen pacifisták is vagyunk egyébként): az agresszió és az önös érdek az emberi viselkedés szükséges és hasznos része. Létezik hasznos agresszió, amely jóra vezet s nem csupán az egyén, hanem az egyén környezetének is hasznára van. Számos, egymással összefüggő ok teszi megalapozottá ezt a véleményt, mint például az alábbiak.

(1) Alapelv a lelki működésben: egy érzés elkerülése (tagadása) gyakran magában foglalja ugyanennek az érzésnek a kimutatását. Az agresszió elkerülésének számos módja önmagában rendkívül agresszív. Egyik legjobb példája a megsértődés ─ ahelyett, hogy nyíltan dühös lenne az illető. Ezen az úton, közvetetten közli a másikkal, hogy az közeledjen és rendezze a viszonyt, de amint ez megtörténik, visszautasítja. Egy súlyosabb formája a szeretet megvonása.

(2) Az agresszió kikerülése gyakran igen romboló hatású, mind az egyénre, mind a környezetére nézve. Rengeteg olyan következménye van, amelyek hatnak mindaddig, amíg el nem lehet érni, hogy az igazi érzések nyíltan kimondódjanak. Így a spontán viselkedés folytonos megszakadása, a teljesítménycsökkenés, esetleg a környezetet kontrolláló-büntető tünetek kifejlődése (például egy fóbia, szexuális zavar) ─ általánosságban: az emberi kapcsolatokat folyamatosan mérgező interakciók, circulus vitiosusok.

(3) Az agresszió kifejeződését megbénító félelem majdnem általánosan azon a meggyőződésen alapul, hogy annak nyílt megvallása feltétlenül szerencsétlen következményekhez, a kapcsolat tönkremenéséhez, végső soron annak megszakadásához vezet. Az igazság ezzel szemben az, hogy éppenséggel ennek a színvallásnak az elmaradása vezet ilyen következményekhez. Amit a dühüket eltagadók nem tudnak és saját tapasztalásukból kell megtanulniuk, az az, hogy az agressziónak vannak tiszta, nem destruktív formái is. Ezek nemcsak megtisztítják az egyént, hozzásegítik ahhoz, amit el akar érni és respektust kölcsönöznek a számára, hanem tisztázzák viszonyulásait, és ennélfogva a környezete számára éppúgy rendkívül hasznosak.

(4) Az agresszióra is alkalmazható, ami a szexualitással kapcsolatban igaznak tűnik: a túlzottan óvatoskodó, habozó szerelem ─ főleg a férfi részéről ─ sokszor csak arra vezet, hogy a partner más valaki felé fordul.

(5) Éppen ezért nem az a kérdés, hogy vajon gátolt vagy túlzott agresszió-e a probléma; nem is a kezelés formája. A cél mindig ugyanaz: a páciens érjen el egy adott pontra, amelynél fokozódó önismerete segítségével tud haragudni, hatékonyan agresszívnek lenni és alakuljon ki benne egy konstruktív önbizalom, önérvényesítés.

Idézzünk fel egy rövid példát, amely különleges élességgel világítja meg a fenti elveket:

Egy 22 éves lányról volt szó, aki enyhe depressziós tünetek miatt kereste fel a rendelést. A háttérben az a mélyen belénevelt minta húzódott, hogy neki mindig jól neveltnek, kedvesnek kell lennie. Bár kijutott neki az otthoni komoly feszültségekből, egyik szülőjével szemben sem jelzett haragot, és a projektív tesztben is a haragot vagy sértettséget tartalmazó lehetőségeknél oly módon formálta a történetet, hogy ezeket az érzéseket letompítsa.

A terapeuta fő célpontja ezért a szülőknek szóló rejtett agresszió felszabadítása volt, amihez az orvos–beteg viszonyt használta fel. Ez eredményt hozott, a lány hamarosan erőteljesen kezdte kritizálni a szüleit. A csúcspont egy hazalátogatása után következett el, amikor – tizenéves kora óta először – vitába szállt a szüleivel és otthagyta őket. Ezt követően gyorsan befejeződött a terápia, ami összesen 11 találkozásból állt.

Négy hónappal később a terapeuta levelet kapott az apától, az alábbi tömör idézet ebből származik: „Szeretném a legőszintébben megköszönni a lányomnak nyújtott segítséget… A feleségem és én most majdnem minden hétvégén találkozunk vele. Sokkal nyugodtabb, mosolygósabb, sokkal inkább képes megbirkózni az életével, mint amikor először járt Önnél.”

A féléves kontroll alkalmából a lány elmondta, hogy nemcsak neki lett jobb kapcsolata a szüleivel, hanem ő közöttük is javult a viszony – azaz, önérvényesítő viselkedése a családi klímát is megtisztította. Kitűnő példája ez a konstruktív agressziónak.

Az öt évvel későbbi utána érdeklődés kiderítette, hogy ugyan nyomokban még vannak nehézségei, ha a saját jogait kell kikövetelnie, de alapjában a boldog feleség és anya életét éli.

A második eset bonyolultabb, de itt csak az agresszióval kapcsolatos mozzanatokat mutatom be.

Egy kevéssé iskolázott, de igen jó felfogású nős férfi jelentkezett akut pánikállapotban. A közvetlen kiváltó ok: a felesége, aki félt motoron utazni, eladatta vele a motorkerékpárját, amelyre pedig a férfi rendkívül büszke volt. A történetét hallgatva, meglehetősen rejtélyes volt, miért vette el pont ezt a nőt. Ugyanis az asszony, mielőtt igent mondott volna a házasságra, megígértette vele, hogy nem lesznek szexuális igényei és közösülésre legfeljebb havonta egyszer kerülhet sor. Aktuálisan is a feleség dominál, ő dönt mindenben.

Az egyetlen lehetséges magyarázat az volt, hogy talán a férfinek bűntudata lehetett a szexuális érzéseivel kapcsolatban, és ezeket egy ilyen feleség prímán kontroll alatt tartja. (Emellett a páciens anyja és a feleség ersen hasonlított: az anyja szintén uralkodó típus volt és undorodott a szextől). Az apja csalta az anyját, majd ott is hagyta, a páciens 13 éves korában.

A harmadik ülésen még egy másik esemény is kiderült, amely számba jöhetett a tünetek kiváltójaként. Munkájából kifolyólag a feleség számos gazdag, autós férfival került kapcsolatba. Páciensünk mindig szeretett volna kocsit, azonban úgy érezte, ezt nem engedheti meg magának. Két nappal a tünetek jelentkezése előtt a feleség két ilyen autós pasassal állított be, nyilvánvalóan olyan szándékkal, hogy bebizonyítsa, a férjének nincs oka a féltékenységre.

Kíséreljük meg egy hipotézis felállítását a tünetek kialakulásáról. Az alábbi tényeket szedhetjük sorba:

(1) Anyja undorodott a szextől.

(2) Feleségül vett egy olyan nőt, akiről előre tudta, hogy „jegyre adagolja” a szexet.

(3) Nagyon büszke a motorjára, és szeretne egy saját autót.

(4) Felesége kapcsolatban van autós férfiakkal, és

(5) eladatta vele a motort.

Ezekből a tényekből a konfliktus láncolata: szexuális bűntudat, a feleség felhasználása a szex kontrollálására, neheztelés a feleség dominanciája és az elégtelen szex miatt, a férfiasságra vonatkozóan egyrészt kisebbrendűségi érzések, másrészt férfias vágyak (kedveli a motorozást és az autókat), mély megsértődés és felfokozódó kisebbrendűség, amikor a feleség eladatja a motort (jelképes kiherélés), s ehhez jön még az autós férfiak megjelenése.

A 4. ülésen a terápia eljutott oda, hogy ezt a láncolatot meg lehetett vele értetni. A páciens jól reagált, és „jutalmul” egy szinttel mélyebbre ment: bevallotta, hogy gyermekkora óta szorong minden társas közlekedéstől, ugyanis mindig attól fél, hogy éppen akkor kell majd vizelnie. A következő beszélgetéskor pedig elmondta, hogy ha a felesége nem engedte meg a szexuális aktust, arra ő elnémult és képtelen volt bármit tenni. A vizelési fóbiára a terapeuta felvetette, hogy ez talán egyfajta dac, mire a páciens rögtön kibökte, hogy feltűnt neki, többnyire akkor van ez a tünete, ha a feleségével kellene elutaznia.

Két hónap múlva érkezett el a terápia csúcspontja. Ekkor először az ülésen komoly haraggal arról számolt be, hogy a felesége a következőképpen kezdeményezte a szeretkezést: „Na, gyere, legyünk túl rajta, látom, hogy dolgozhatnékod van”. A következő órán pedig elmondta, hogy legnagyobb megdöbbenésére a valóságban is összeveszett a feleségével. Vitáztak, és ő rávert az asztalra és ráordított a nőre, hogy ne bánjon vele úgy, mint egy gyerekkel. Ezen az órán később a terapeutával is összevitatkozott, vagyis látszott, hogy jól halad az önérvényesítés útján. Néhány üléssel később a terápia zökkenőmentesen lezárult. A páciens a feleségével működőképes kompromisszumra jutott: amikor a dolog az ő illetékességébe tartozik, saját döntést hoz, még a feleség ellenében is. A szexuális helyzet is változott: az együttlétek izgalmassá és gyakoribbá váltak.

Az Ödipusz-komplexus

Az elnevezés Szophoklész egyik tragédiájából származik. A történet elemei:

(1) A delphoi látnok jóslata szerint a thébai királyi pár, Laiosz és Jokaszté születendő gyermekének az lesz a végzete, hogy megöli az apját.

(2) Amikor a gyermek, Oidiposz megszületik, a jóslat miatt kiteszik egy lakatlan helyre, de egy pásztor megtalálja és felnevelik.

(3) A közben felnőtt fiú vándorlás közben egy hintóval találkozik az úton, párbajt provokál s megöli a kocsist és utasát ─ nem tudva, hogy az utóbbi apja, Laiosz volt.

(4) Thébába menet megoldja a Szfinx rejtvényét s elnyeri Jokaszté, az éppen megözvegyült királyné kezét ─ természetesen a király gyilkosának kilétét senki sem tudja.

(5) Amikor felfedezi, hogy az apját ölte meg és saját anyjával él együtt, a lelkifurdalás és bűntudat miatt megvakítja magát.

Az apa iránti haragot és az anya iránti vágyat Freud a saját önelemzése alapján ismerte fel. Hamarosan rájött, hogy ez a konstelláció testesül meg az Oidiposz-legendában. A terápiái során észrevette, hogy ez az ödipális háromszög sok neurotikus férfinál központi jelentőségű. A komplexus kifejlődését és megoldódását a normális férfivá érés lényeges elemének tartotta. Végül aztán, a probléma univerzális előfordulása alapján feltételezte, hogy az emberiség primitív időszakában a hordában lehetett hasonló a helyzet: a fiúk valószínűleg apjuk megölésével (vagy kasztrálásuk árán) veszik át a vezetést. Az apa szerepének folytatásához pedig hozzátartozik a saját anyjuk feletti nemi uralom.

A mélyre ásó pszichoterápiák tapasztalata szerint az Ödipusz-komplexus szinte általánosan előfordul, mégpedig az aktuális családi helyzettől függetlenül (ha nincs apa, a fiú talál magának valamilyen tekintélyfigurát, aki ellen lázadhat). Csak igen ritkán nem kap szerepet. A klasszikus helyzet: az erős, sikeres, nagytekintélyű apa dominálja a fiát, ami kiváltja a fiú gyűlöletét és versengését, valamint az ezzel járó további érzelmeket: bűntudat és félelem a megbüntetéstől (ami nagyon gyakran ún. kasztrációs szorongás formáját ölti).

Meglepő – és az apa számára is rendkívül megterhelő – látni, ahogyan a fiában, akivel meghitt, közeli kapcsolata van, kialakul az ő erejének, teljesítményének, férfiasságának a gyűlölete és a vágy, hogy leértékelje és tönkrezúzza azt. Ez a késztetés hihetetlenül heves és elkeseredett lehet, a párosuló bűntudat pedig még elviselhetetlenebbé teszi. A bűntudat miatt az egész helyzet gyakran a gyengeség és nem a harc formáját ölti (az apa túlzó elismerése).

A másik érzelmi gubanc, az anya iránti erotikus érzések eredendően iszonyattal és szégyennel átitatottak. Oidiposz éppúgy iszonyodott a gondolattól, hogy feleségül vette a saját anyját, mint attól, hogy apját megölte. Az anya viselkedése ezeket az érzéseket jelentősen befolyásolhatja, mindkét irányban.

A terápia során mindezeket a hatásokat kell tudatosítani. Az alábbiakban felidézek néhány esetet illusztrálásul.

Egy 28 éves fiatalember azért kért segítséget, hogy képes legyen szembenézni az esküvőjével, aminek megtörténtét már évek óta halogatta. A háttér: hőn szeretett apja meghalt az ő négyéves korában. Nyolcéves volt, amikor az anyja újra férjhez ment. Nem sokkal később a nevelőapa hosszabb időre elutazott, és búcsúzáskor azt mondta neki: „Mostantól te leszel a férfi a háznál.” Aznap éjjel volt egy szorongásos rohama. Emiatt az anyja befogadta a saját ágyába, tehát együtt aludtak. És most, 28 évesen ugyanezt az ágyat használja és rendszeresen maszturbál, miközben sokkal idősebb nőkkel történő közösülésekről fantáziál (vagyis helyettesíti az anyját, ami nyilván elviselhetőbb). Röviden: a helyzete az ödipális konfliktus valamennyi elemét hordozza.

Ebben a terápiában ezeknek az ödipális emlékeknek a felidézése és átbeszélése történt meg. Ezután jelentősebb szorongás nélkül végigcsinálta az esküvőt és a végső terápiás eredmény (a kétéves utánkövetés szerint) kiválónak bizonyult.