Röviden a pszichoterápiáról
Az orvos–beteg kapcsolat fontossága a gyógyítás kezdeteitől ismert. Annak tudományos vizsgálata, hogyan lehet ezt a kapcsolatot az ember lelki zavarainak kezelésében kiaknázni – azaz a pszichoterápia –, a 19. században a hipnózis tanulmányozásával indult, majd a 20. században a pszichoanalízis világméretű elterjedésével folytatódott. Napjainkra a pszichoterápia speciális szaktudománnyá vált, elsajátítása hosszú éveket vesz igénybe (orvos vagy pszichológus végzettség, majd ezután minimálisan 7-8 évig tartó továbbképzés után következhet a pszicho-terápia szakvizsga). Szinte fel sem lehet sorolni azt a sokféle, gyakran testi tünet formájában jelentkező érzelmi, magatartási, tanulási, életvezetési, kapcsolati zavart, amely a pszichoterápia illetékességébe tartozik.
A fejlett társadalmakban, ahol már nem a puszta létfenntartás, hanem az élet minősége a kérdés, általános emberi igény az ilyen zavarok betegségként való elismertetése és ennek megfelelően a pszichoterápia elérhetőségének biztosítása. Az emberi szenvedés túlnyomó részét lelki tényezők magyarázzák, amelyek igen sokszor, a lelki élet labirintusait követve nem közvetlenül, hanem testi-gyógyszeres kezelésre nem szűnő makacs panaszokban, fájdalmakban vagy a közeli, meghitt kapcsolatok megromlásában mutatkoznak meg. A szakember feladata, hogy a sokféle kezelési módszer közül megtalálja azt, amelyik az adott panaszra szakmai tapasztalatok szerint a leghatékonyabb.
A vigaszt kínáló megértés, az együtt érző meghallgatás minden bajon sokat enyhíthet. A pszichoterápia azonban, bár a formája gyakran látszólag egyszerű négyszemközti beszélgetés, jóval több, mint a problémák beleérző megértése vagy a segítő hozzáállás. A kezelő nemcsak általában szakértője az érzelmi-lelki működés és a másokkal való kapcsolatok mechanizmusainak, hanem, megismerve páciense rejtett érzéseit, félelmeit, fantáziáit, "titkok tudója" lesz. Különleges viszony alakul ki közöttük, amelyben a páciens gyakran kiszolgáltatottnak, de mégis biztonságban levőnek érezheti magát. Így könnyebb elfogadnia a néha keserű, de könnyebbülést hozó "orvosságot".
Nemcsak emiatt nem egyszerű a pszichoterápia vállalása. A testi-lelki bajban szenvedők gyakran elzárkóznak a baj igazi okainak felismerésétől. Olykor könnyebb "elvállalni" akármilyen testi betegséget, mint azt, hogy önmagával vagy meghitt kapcsolataival van probléma. Az sem könnyíti meg a dolgot, hogy a pszichoterápiás szakember gyakran nem tud a terápia legelején olyan konkrét véleményt mondani, olyan konkrét kezelést előírni, határidőt és eredményt garantálni, mint amilyen egy körülhatárolt testi baj esetén lehetséges. Sőt, ehelyett azt várja el, hogy a kezelésre jelentkező aktívan együttműködjön és vállaljon felelősséget gyógyulásáért.
Az első beszélgetés szolgál a panasz vagy probléma részletes áttekintésére. Ehhez gyakran nem elégséges egy találkozás. Ezt követően az ambulancia kezelési repertoárjából, illetve aktuális kapacitásunk szerint az interjút végző szakember azt a kezelési formát ajánlja meg, amely az adott problémában tapasztalatunk szerint sikeres lehet, valamint megfelel az érintett személyiségének és körülményeinek. Ha az ajánlat egyéni kezelés, pár- vagy családi terápia, a további menetrendet a kliens és a terapeuta együtt beszélik meg. Csoportos terápiák esetén (ezek általában 5-7 fővel működnek) optimális esetben be lehet lépni egy működő csoportba, vagy várni kell arra, hogy a létszám kiteljen. A csoport nemcsak azért ajánlott, mert nem jelent akkora anyagi megterhelést, mint az egyéni terápia; sok nehézség ebben az elrendezésben optimálisabban megoldható (relaxáció megtanulása, önismeret-fejlesztés, kapcsolati-társasági félelmek leküzdése stb.). A szakma fontos etikai tétele, hogy amennyiben a jelentkező kliens számára nincs megfelelő kezelési kapacitás, az ambulancia megpróbál más megbízható lehetőséget, szakembert ajánlani.
