Elöljáróban a szexuáis nehézségekről

A legelső kérdés: milyen zavarok tartoznak a pszichoterápia – és egyáltalán a terápia – illetékességébe? Ebből a szempontból egyetlen kórterület sem változott annyit az utolsó száz évben, mint a szexuálpatológia. A szexuális viselkedés számos jelenségéről kiderült, hogy se nem kóros, se nem ártalmas. Úgy látom, ebben a változásban a tudományos kutatás vitte a prímet, a társadalmi erkölcs – sokszor kénytelen-kelletlen – pedig ennek hatására módosult. A szexualitást körülfogó álszentség homályát bátor kutatók oszlatták: Krafft-Ebing és Freud, Kinsey, Masters és Johnson, hogy csak a legnagyobbakat említsük.

A legnagyobb szemléletváltozást az 1940-es/50-es évek fordulója körül megjelent Kinsey-jelentések hozták. Kb. tízezer amerikai nőt és férfit kérdeztek ki szexuális szokásaikról. Ezt a tárgyilagos adatözönt nem lehetett kétségbe vonni vagy negligálni. Tisztázódott, hogy a tényleges nemi viselkedés és az uralkodó szexuális erkölcs között hatalmas a szakadék. Beigazolódott, hogy az önkielégítés férfiaknál és nőknél is pszichoszexuális fejlődés természetes és általános kísérője, sőt elősegítője, és az is, hogy a későbbi nemi viselkedésre semmilyen káros hatása sincs. És talán ami a legfontosabb: kiderült, hogy a szexualitásnak számtalan variánsa van, és az addig perverznek, kórosnak tekintett viselkedésformák jelentős számban előfordulnak minden szempontból normális (átlagos) embereknél.

A következő nagy „illetlenséget” Masters és Johnson követték el, akik sok száz pár tényleges szexuális tevékenységét filmfelvétellel és speciális mérőeszközökkel vizsgálva aprólékosan felderítették az orgazmus élettanát, és kifejlesztették a leggyakoribb zavarok – erekciós zavar, korai magömlés, női kielégületlenség –standard kezelési módszerét.

Végül, már az 1960-as évektől kezdve előtérbe került a nemi identitás kutatása, amely elfogadhatóvá tette például a fordítottneműség (transzszexualizmus) jelenségét. Véglegesen eldőlt, hogy a homoszexualitás nem betegség, hanem alapvetően genetikailag meghatározott sajátos nemi magatartásvariáns. Nem lehet kezelés tárgya, mert a homoszexuális preferencia (a ma ismert módszerekkel) nem változtatható meg. Ebből következően, nem is erkölcsi kérdés – szemben például a pedofiliával vagy a nemi szadizmussal, amelyek egyértelműen társadalmi normasértések (hasonlóképpen, mint a nemi erőszak és az incesztus). Ezek a viselkedésformák nem a terápia, hanem a kriminalisztika területére tartoznak.

Érdemes kitérni arra, hogy a pszichoterapeutához fordulás nem ritka oka nem valamilyen konkrét pszichés zavar, hanem az a hiedelem (vagy meggyőződés), hogy valamilyen zavar áll fenn. Ez igen gyakori a szexuális ügyekben, főként a nemi aktivitás kezdetén tartó – mindkét nembeli – serdülőknél. A hiedelem szorongást, néha kétségbeesést, lehangoltságot kelt, aláássa az önértékelést, depresszív tüneteket okoz. Az alapja valamilyen vélt norma: „milyennek kellene lennie…” Fiúknál a méretek, apró, de látható anatómiai eltérések, egyoldali rejtett-heréjűség, a potencia mértéke, önkielégítés lehet az aggodalom témája, lányoknál pedig a mellek nagysága, alakja, aszimmetriája vagy a nemi reaktivitás minősége.

Külön kategória a homoszexualitástól való félelem. Gyakran vált ki szorongást, sőt pánikot, ha a serdülő fantáziáiban, álmaiban homoerotikus mozzanatok jelennek meg. Ha ráadásul még más dolgokban is sikertelen, az öngyilkosság veszélye is megfontolandó.

Mindezen problémáknak a nyomasztó hatása megsokszorozódik, ha az érintett személyt értetlen, rideg vagy elnyomó klíma veszi körül (akár a családban, akár az iskolában). A hiedelmek megbeszélése tehát fontos és mielőbbi feladat – ha nincs kéznél egy értelmes felnőtt, akkor egy szakemberrel, aki képes a panaszkodót és a panaszt együtt értékelni a pszichoszexuális fejlődés egészében.